Babátvárok

2012. 11. 26.

Sziasztok! Hol is kezdjem a történetem? Talán a legelején. 1éve vagyok házas és úgy gondoltuk párommal, hogy lassan már ideje lenne egy babának, hisz én 31 éves vagyok, ő meg lassan 32. Igazából nem tettünk semmit se ellene se mellette, hogy összejöjjön egy gyerkőc, úgy voltunk vele, hogy ha jön, jön, ha nem, nem. Fél év telt el így, mikor október elején azt vettem észre, hogy már több mint egy hete késik a menstruációm. Először nem foglalkoztam vele, volt már ilyen máskor is, de ahogy teltek a napok egyre gyanúsabb lett a dolog. Közben 1év munkanélküliség után felhívott a munkaközvetítőm, hogy tud egy állást, másnap kezdhetek is. Gondoltam az utolsó szabad napomon gyorsan veszek egy terhességi tesztet, hogy ha bármi gond van, még el tudjam intézni munkakezdés előtt. Mivel egész nap a városban rohangáltam, vadul agyaltam, hogy hol tudnám megcsinálni nyugalomban… Jobb híján a BricoStore mosdójában egyeztem ki, ott még sincs akkora forgalom. És a gyanúm beigazolódott, halványan, de megjelent a két csík. Első érzésem a kétségbeesés volt, hisz nem voltam még ilyen helyzetben, nem tudtam mit lépjek, másnap kezdtem az új munkahelyen, nem tudtam, hogy most hogyan tovább. Gyorsan elmentem a kerületi nőgyógyászhoz, aki megvizsgált, és mivel nem látott még semmit (kb.4hetes lehetett akkor a baba) beutalt a kórházba méhen kívüli terhesség gyanújával. Mivel nekem senki nem mondta, hogy esetleg benntarthatnak, minden előzetes felkészülés nélkül bementem. Út közben felhívtam a férjem, hogy elmeséljem neki hogy mi történt, lehet, hogy baj van. Ő éppen dolgozott, éjszakás volt, apu meg vidéken, így senki nem tudott elkísérni. Megérkeztem az ominózus kórházba, ahol megvizsgált az orvos, vagy fél órán át kínoztak, közben majdnem elájultam, borogatni kellett a homlokom, olyan rosszul lettem, könyörögtem a dokinak, hogy fejezze be, mert nem vagyok jól, de ő folytatta. Sajnos ő sem látott semmit, kitöltötte a papírokat és közölte, hogy nem mehetek haza. Hiába magyaráztam nekik, hogy nem fáj semmim, nem volt semmi tünetem, csak egy pozitív terhességi teszt, és hogy nekem holnap jelenésem van az új munkahelyemen, nem érdekelte őket, sőt, még én kaptam a letolást, hogy miért nem akkor mondtam, mielőtt kitöltötték volna a papírokat. Talán mert azt se tudtam mi történik körülöttem és mellesleg a kutya nem kérdezett! Mondták, hogy ez nekik sok papírmunka volt, úgyhogy nem mehetek sehova, ha pedig önkényesen távoznék, ők többet nem látnak el, ha bármikor újra odakerülök. A nővérektől folyamatosan azt hallgattam, hogy meg fogok halni, el fogok vérezni, senki nem mondta, hogy egy méhen kívüli terhesség hogy kezelhető! Mivel egész nap nem ettem, nem ittam semmit, elég rosszul voltam a vérvételek után, amit komolyan mondok, egy hentes finomabban csinálna, mint ezek a bizonyos nővérek. Egész éjjel sírtam félelmemben és kétségbeesettségemben, senki nem tudott bejönni hozzám, egy üveg ásványvízért nem engedtek ki az épületből! Beraktak egy szobába 3 öreg néni mellé, akiket tényleg nem akarok megbántani, de egész éjjel vagy beszéltek, vagy jajongtak, vagy horkoltak, vagy villanyt felkapcsolva mászkáltak. Szóval utcai ruhában, éhesen, szomjasan, félelemmel tele töltöttem azt a bizonyos éjszakát. Reggelre besokalltam, és szerencsémre pont a nővérpultnál volt egy „nővér”fiú, aki hallotta, ahogy az orvosnak könyörgöm, hogy engedjen el, hisz látja, semmi bajom nincs és muszáj, lenne megjelennem az első munkanapomon! Rám nézett, és odasúgta, hogy menjek. Kérdőn az orvosra néztem, hogy ő mégis mit gondol, de mivel nem láttam semmit az arcán, kihasználtam a helyzetet, egy gyors köszönöm után sietve összekaptam a cuccaimat és elviharzottam. Kialvatlanul, előző napi ruhákban, éhesen, de kicsit megkönnyebbülve érkeztem a munkahelyemre, és a mai napig nem bánom, hogy eljöttem. Munka után visszamentem az eredményeimért, addigra már apu felhívta az orvos ismerőseit abban a kórházban, akik átszóltak, hogy ugyan már legyenek kicsit emberségesebbek velem! Amíg várakoztam, semmibe se vettek, flegmák voltak velem, még jó hogy belém nem rúgtak, én voltam a szemét, aki  önkényesen távozott, a nővérek újra a halálomat jósolták, hiába mondtam, hogy látják hogy semmi bajom, erre a válasz az volt, hogy még lehet, még meghalhatok, stb… Mikor viszont sorra kerültem és megtudta a nevem az aktuális orvos,  egyből 180 fokot fordult, gratulált az új munkahelyemhez, a születendő babámhoz, a lelkemre kötötte hogy nagyon vigyázzak magamra, nehogy bajom legyen, stb… Visszataszító ez az egész. Ha hétköznapi emberként mész oda, meg is dögölhetsz, viszont ha van ismerősöd a feneked is fényesre van nyalva…

Utána pár nappal visszamentem kontrollra, vérvételre meg ultrahangra, szembetalálkoztam a dokival, aki megvizsgált, kb. 10 centire álltam tőle, ráköszöntem, hogy „jó reggelt Doktor Úr”, mire fapofával megfordult és otthagyott, nem is viszonozta a köszönésem. Mindegy, nem vágott földhöz a dolog, mert a vizsgálat során végre meglátták a babát, kiderült hogy nincs semmi baj és minden okés, úgyhogy innentől kezdve a saját régi jól bevált orvosomhoz járok. A 8-ik hetemre kaptam időpontot őhozzá, simán elvállalt, mondta, hogy ez természetes, hiszen ez a dolguk, úgyhogy végre nyugalomban és biztonságban erezhetem magam.

Hasonló cipőben járó sorstársaim számára a tanácsom csak annyi, hogy mindenképp várjatok kb. 1hónapot, mielőtt dokihoz mentek (persze csak ha nincs semmi bajotok), különben csak fölöslegesen kínoztatjátok magatokat.

 

2012. 12. 28.

Sziasztok!

Sajnos az én történetem még mindig nem ért egyenesbe, még mindig nem tudok felhőtlenül örülni a terhességemnek.

Voltunk a 12-ik héten genetikai ultrahangon, nem igazán tudtam mire számítsak, csak azt tudtam hogy megnézik, hogy minden főbb szerve megfelelő helyen és darabszámban van-e a babának. Nem izgultam, nem féltem, gondoltam biztos minden rendben lesz. Aztán a vizsgálat közben egyszercsak nagyon elhallgatott az orvos és nagyon gondterhelt arccal kezdte vizsgálgatni a monitort. Én persze mit sem sejtve beszélgettem tovább, mondtam a magam kis hülyeségeit, aztán a végén már én is pánikba estem. Arról volt szó ugyanis, hogy a tarkóredő vastagságot 3-ig tartják normálisnak, afölött úgymond gyanús. Nekünk 3.4-et mért az orvos, de minden más rendben volt, orrcsont, szívverés, minden. Elmagyarázta hogy ez azt jelenti, hogy egy vizes ödéma van a pici tarkójánál, amit szívrendellenesség okozhat, ami általában a Down-kórosoknál a leggyakoribb, így beutalt a Bajcsy-ba genetikai tanácsadásra, hátha az ő gépe nem pontos. Megnyugtatott hogy nincs baj, ne idegeskedjek, ez csak egy gyanú, általában nem szokott baj lenni, de jobb, ha megnézik. Hát, én zokogva, remegve, sík idegen mentem be a kórházba, ahol szintén elmesélték hogy mik az eshetőségek, próbáltak nyugtatni hogy csak az estek nagyon kevés százalékában van baj, megnézték a pocaklakót, itt már csak 3.2-es tarkóredőt mértek, sokkal jobb, szebb felbontású gép volt, végre láttam a babám ahogy mocorog, kapálózik, már nem csak egy kis paca volt, hanem az én ügyes okos nagyfiam! Ja, mert közben megkérdeztem, hogy látszik-e hogy mi lesz, és azt mondták, hogy kukaca van.

Annyiban maradtunk, hogy beutaltak biopsziára, mázlim volt, mert egy tündéri nővérke volt, aki el tudta intézni hogy 2 nap múlva be is fekhessek, nem kellett hónapokat várnom! Féltem, ideges voltam, magam miatt is, hisz nem mindennap szúrják hasba az embert, a babám miatt is, mert végre láttam, tudatosult bennem, és már nem akarom őt elveszíteni!

Az adott napon bementem a kórházba, befektettek 2 pár napos picibabás anyuka közé (kell az ember lelkének ilyenkor az ilyen ), rövid időn belül sorra kerültem, és szúrtak. Kedvesek és aranyosak volta, végig beszéltek hozzám, elterelték a figyelmemet, én közben a babát néztem a monitoron, aki olyan ideges volt, hogy egyből el is aludt.

Fájt, nem volt kellemes, nem tudtam mire számítsak, de túl lehetett élni, csak akkor lepődtem meg, mikor először átszakadtak a bőrömön, haladtak tovább, azt hittem már nem lesz semmi, de átszakadtak még valamin, amire nem számítottam. Hirtelen csak pár indulatszó hagyta el a számat, amin utána jót nevettünk. Összegezve, már ha lehet ilyet mondani, a legpozitívabb korházi élményem volt a Bajcsy Zsilinszky Kórház nőgyógyászatán. Emberségesek, kedvesek, segítőkészek, csak dicsérni tudom őket!

Eredmény sajnos még nagyon sokára lesz, majd csak január 11-én, addig nem tudok mást csinálni, csak bízni anya szép okos nagyfiában, hogy megold mindent és nem lesz semmi baj…

 

2013. 03. 16.

Eltelt jó sok idő az előző bejegyzésem óta, de most itt vagyok és igyekszem pótolni mindent! Megkaptuk januárban az eredményeket és szerencsére minden okés Picurival, negatív lett a Down-kór teszt eredménye. Végigidegeskedtem a karácsonyt és a szilvesztert is, mert a kórházban azt mondták, hogy ha nincs semmi baj, lehet hogy küldenek SMSt. De ha nem küldenek, az se jelenti hogy baj van, csak sok a dolguk... Jobb lett volna ha egy szót se szólnak, mert így az ünnepek alatt végig a telefonomat bűvöltem, de semmi. Remegő gyomorral mentünk az eredményért, a dokinéni meg csak ennyit kérdezett tőlünk: Maguk nem kaptak SMSt? Azt hittem ott áll meg a szívem dühömben, idegességemben, haragomban, kétségbeesésemben, stb... Kiderült, hogy saját pénzből küldözgette az üziket, és először azokat kereste meg ahol baj volt, utána a többieket, és mire az én nevemhez ért, lefogyott a pénz a kártyájáról... De a lényeg az, hogy minden rendben van. Kaptunk beutalót szívultrahangra is, ahol végre én is hallhattam Babácska szívverését és újra láthattam Őt! Már vadul rúgkapál, kommunikálnak apával, mindíg mikor mutatni akarom hogy mennyire rúg, apa elkezd hozzá beszélni, mire a hangja búgására egyből megnyugszik és elalszik, így csak ritkán van alkamam bemutatni apának a fia karatetudását. Már kívülről is látszik egy-egy jólirányzott erősebb rúgás, pedig még csak 6 hónapos, bivaly egy gyerek lesz ez

Mostanában csak a terheléses vércukorszint méréssel kínoztak meg, egyéb most szerencsére nem volt, jól vagyok, jól érzem magam, leszámítva hogy fél óránál többet nem bírok ki pisilés nélkül, és úgy ég a gyomrom mintha tüzet raktak volna benne. Az alvás is kezd problémás lenni, mert elvileg csak a bal oldalamon fekve lenne egyészséges aludni, de mikor már éjfélkor nem érzem azt a felem, szenvedek pár órát hogy megtaláljam a megfelelő pózt, mert hason ugye nem szabad, háton se, mert úgy nyomja a szerveimet a baba, meg egyből nekiáll hisztizni hogy ez neki nem jó, jobb oldalt meg a szívemet és a keringésemet terheli meg. Szóval nem egy leányálom... De már csak 100nap és jön

A szobája már alakul, nemsokára jönnek megcsinálni a szekrényt, ágyat, asztalt, mindent amire majd nagyobb korában is szüksége lehet. A babaágy már megvan, ruhát is rengeteget kaptunk, szóval lassan minden készen áll az ifjú trónörökös érkezésére!